Magyarország helye a borvilágban

„Nem sok olyan bortermelő ország akad a világon, amely akkora történelmi múlttal és kulturális örökséggel rendelkezik, mint Magyarország.” – ha ezt egy amerikai borszakíró mondja ki, talán ideje lenne nekünk is komolyabban hinnünk benne. Még akkor is, ha a világ jelentős része ma sem tudná elsőre megmutatni Magyarországot a térképen.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk egyszerre büszkén és túlérzékenyen viszonyulni borainkhoz. A furmint számunkra nem egyszerű szőlőfajta, ahogyan az olaszrizling vagy a kékfrankos sem csupán technológiai kategória, hanem identitás. Éppen ezért ösztönösen védekező pozícióba kerülünk, amikor bármelyiket kritika éri.

Nem meglepő, hogy a nemzetközi szakma Tokajban és a furmintban komoly potenciált lát. Sokkal érdekesebb viszont, amikor egy külföldi szakértő a juhfarkot emeli ki a magyar mezőnyből. Ez ugyanis egy olyan fajta, amelynek karaktere még ma sem teljesen kiforrott, nehezen körülírható. Takács Lajos szavaival élve: „írja körül valaki, hogy milyen egy igazán fajtajelleges juhfark.” A régi somlói ültetvények természetes vegyes telepítései, az évtizedek során bekerült más fajták, valamint az eltérő termelői stílusok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a juhfark ma inkább izgalmas kérdés legyen, mint lezárt definíció. Talán éppen ezért érdekes.

Közben a magyar vörösborok megítélése látványosan kettészakadt. Amit idehaza sokáig megkérdőjelezhetetlen csúcsteljesítménynek tartottunk, azt külföldön increasingly olyan jelzőkkel illetik, mint „túlzó”, „rusztikus”, „túlérett”, „alkoholhangsúlyos” vagy „diszharmonikus hordóhasználatú”. A klasszikus villányi nagy vörösek körüli vita ma is élő kérdés. A hazai fogyasztók jelentős része azonban továbbra is ezeket keresi: testes, koncentrált, súlyos vöröseket, amelyek státuszszimbólumként is működnek.

Kereskedőként talán ez az egyik legnehezebben érthető jelenség. Tízből kilenc vásárló ma is komoly vörösbort választ ajándékba — üzleti partnernek, orvosnak, barátnak — és sokszor jóval többet hajlandó fizetni egy hazai vörösért, mint egy világszínvonalú magyar fehérborért. Pedig Tokaj vagy Somló legjobb tételei nemzetközi mércével mérve is kivételesek. Mintha saját fehérborainkat mi magunk sem vennénk igazán komolyan.

- Hirdetés -

A magyar fogyasztó dilemmája

Sokan állítják, hogy a nemzetközi áttörést csak a hazai gondolkodás megváltozása előzheti meg. Van ebben igazság. Amikor azonban egy huszonéves svéd vendég természetes magabiztossággal beszél Szepsy István, a Királyudvar vagy Demeter Zoltán borairól, majd érdeklődve kérdez rá Somlóra, mert legközelebb azt szeretné felfedezni, az ember óhatatlanul elgondolkodik. Néha úgy tűnik, a külföldi borkedvelők előbb ismerték fel bizonyos magyar borok értékét, mint mi magunk.

És talán ez a legnagyobb paradoxon: miközben idehaza sokszor még mindig a vörösbor számít „komoly bornak”, a nemzetközi szakma éppen az egyedi karakterű fehérborokban látja Magyarország valódi erejét.

Tokaj, Furmint és a nemzetközi piac

Persze nem szabad illúziókba ringatni magunkat. A furmint, a kékfrankos vagy akár Tokaj ismertsége még mindig messze elmarad attól, amit mi természetesnek gondolunk. Ennek kulturális és gasztronómiai okai is vannak. A nagy borfogyasztó országok étkezési szokásai hosszú időn át a testes vörösboroknak kedveztek. Az angolszász steak-kultúra például magától értetődően a bordói típusú vörösek felé terelte a piacot.

Közben azonban a világ gasztronómiája átalakul. A fine dining, a Michelin-csillagos éttermek, a tudatos étel-bor párosítások és az újhullámos konyhák egyre inkább az elegánsabb, savhangsúlyosabb, ásványosabb borok felé fordulnak. Ebben a közegben a furmint vagy akár a juhfark már nem egzotikus különlegesség, hanem komoly alternatíva lehet.

Új korszak előtt a borexport

A globális borpiac ma ismét átrendeződés előtt áll. Kína időközben meghatározó szereplővé vált — egyszerre fogyasztóként, befektetőként és stratégiai piacként. Bordeaux és számos tradicionális borvidék figyelme Kelet-Ázsiára irányult, ami hosszabb távon akár lehetőséget is teremthet kisebb, feltörekvő régiók számára.

A nyugat-európai piacokon felszabaduló figyelem és értékesítési tér új esélyt adhat Közép-Európának — benne Magyarországnak is. Ehhez azonban nem elég jó bort készíteni. Történetet, karaktert és identitást kell kínálni. Ebben pedig kevés ország rendelkezik olyan adottságokkal, mint Magyarország.

Tokaj különösen érdekes ebből a szempontból. Az aszú a világ egyik legnagyobb érlelési potenciállal rendelkező bora, miközben a fine wine piac egyre inkább befektetési kategóriaként tekint a csúcstételekre. A nagy gyűjtők számára ma már nem csupán fogyasztási cikk egy ikonikus bor, hanem értékőrző eszköz is. Ebben a világban Tokajnak bőven lenne helye — és talán egyszer újra lesz is.

A kérdés már csak az: mi, magyarok mikor kezdünk végre ugyanúgy hinni benne, mint a világ legjobb sommelier-i és borszakírói?

Ehhez kapcsolódó tartalom:

• Vajon miért koccintunk?
• Hogyan kóstoljunk bort?
• Miért pont 0,75 literes a borosüveg?