A badacsonyi borok szeretete nem új keletű. Bizonyítja ezt egy – az 1300-as évekből származó – anekdota is.
Ebben az időben a veszprémi püspökségnek már kiterjedt szőlőbirtokai voltak a környéken.
A barátok egy része ugyanis nem egészen önzetlenül hirdette a szőlőkultúra fejlesztésének szükségességét, hiszen napi fogyasztásuk emelkedése is megkövetelte a több termelést. A szájhagyomány is megőrizte egy ilyen barát emlékét. Károly Róbert király egy alkalommal a veszprémi püspökhöz látogatott el. A királynak kijáró nagy fogadtatáshoz tartozott az ebéd is, előtte azonban bemutatták a királynak a püspökség kincsestárát. A sok arany és ezüst tárgy között Károly Róbertnek megtetszett egy kb, 9 iccés (mintegy 6,5 literes), szépen díszített ezüstkupa.
Érdeklődött, hogy mi célt szolgálhat egy ilyen hatalmas serleg. A kísérő főpap az elődök emberi gyarlóságát emlegette, akik bizony nem átallottak ilyen sok bort inni. A király egyáltalán nem osztotta kísérője véleményét, sőt kijelentette: becsüli azt az embert, aki ilyen nehéz kupát üresen a szájához tud emelni, duplán becsüli azt az embert, aki ilyen nehéz kupát üresen a szájához tud emelni, duplán becsüli, aki ezt a borral telve megteszi, de háromszoros lenne tisztelete az iránt, aki egy ebédhez meg is iszik 9 icce bort. A koronás vendég nagyon sajnálta, hogy már nincsenek ilyen jó erőben lévő, jó torkú barátok.
Ebédnél aztán a püspök, hogy kedveskedjék a királynak, bemutatta páter Eusebiust, aki borfogyasztás terén méltó utód hírében állt. De hiába volt a főpapi és királyi unszolás, Eusebius atya nem vállalkozott rá, hogy a 9 iccés korsó tartalmát felhörpintse, csak módjával iszogatott a jámbor barát. A pohárköszöntők hosszúra nyúlt tósztok után azonban egyszerre csak odaállít a deresedő Eusebis király elé, s rövid köszöntőjét elmondva ajkához emeli a több mint 10 kilós ezüstserleget, s egyenletes kortyokban fenékig issza.
Nagy volt a csodálkozás és a szép teljesítmény feletti vivátozás.
A király meglepetten kérdezte a pátertől, hogy az előbb miért szabadkozott? A barát szerénykedett:
„Már bizony elég rég nem gyakoroltam, Felség, s nem akartam a püspökségre szégyent hozni, de az előbb a szónoklatok alatt az asztal végén kipróbáltam, hogy bírom-e még? Miután pedig így meggyőződtem róla, birtokában vagyok még régi képességeimnek, merészkedtem csak ide Nagyuram elé, felköszöntendő megyénk derék szőlőmunkásai nevében”.
Ehhez kapcsolódó tartalom: