„Nem sok olyan bortermelő ország akad a világon, mely akkora múlttal rendelkezik etéren, mint Magyarország…” Márpedig, ha ezt egy amerikai tudja, akkor másnak is tudnia kell…(még ha a világ nagy része azt sem tudja, melyik földrészen keressen minket a térképen).
Mi is elfogultak vagyunk boraink irányában. Szeretjük a furmint mellett az olaszrizlinget és a kékfrankost is, nem tűrjük, ha valaki megsérti bármelyik gyermekünket. Nem lep meg senkit, hogy Tokajban és a Furmintban nem kis fantáziát érzékeltek a műszerek, viszont meglepőbb, hogy Matt Kramer kiemelte a Juhfarkot a tömegből; lévén, hogy egy kevéssé definiálható, kevéssé kiforrott arcélű fajtáról van szó (Takács Lajos szavaival élve: „Írja körül valaki, hogy néz ki egy igazi, fajtajelleges Juhfark!”). Ha annyira nem is heterogének a hazai Juhfark ültetvények – főleg a régiek – óhatatlanul „szennyeződtek” más fajták tőkéivel, ami adott esetben szintén Juhfarkként kerül a palackba.
A hazai borisszák körében a 90-es évek közepe óta töretlenül dicsőített csúcsvöröseink külföldi megítélésében egyre inkább főszereplővé válnak az olyan kifejezések, mint „túlzó, indokolatlanul rusztikus, alkoholos, diszharmónikus, túlérett, helytelen hordóhasználat stb”. Itthon ingadozik ez a hozzáállás, látásmód. Láthatóan egyik közismert villányi név sem kapott a szívéhez az egyre konkrétabb bírálatok hallatán; megvan a mai napig a betonbiztosnak látszó honi tábora ezen boroknak is. A borásznak pedig nyilván ez az elsődleges szempont. Ha piaci szemmel nézem tehát őket, látszólag nincs is ezzel semmiféle probléma, – 10-ből 9 vevőm ma is komoly vöröset vinne ajándékba borkedvelő ismerősének, orvosának, kollégájának; a legtöbben hajlandók bőven sokkal többet áldozni egy hazai vörösért, mint fele annyiért venni egy világklasszis magyar fehérbort, akár somlóit, akár tokajit, mintha kifejezetten kerülnék őket, a vörösökkel szemben kevesebbre tartanák legjobbjainkat…kereskedelemben dolgozóként, ezt a legnehezebb megértenem.
A hazai gondolkodás
Sokan mondják, hogy az itthoni fejekben kell előbb rendet tenni, ezt nem előzheti meg a nemzetközi kitörés. Amikor azonban egy svéd fiatal tér be hozzám és egyenrangú partnerekként diskurálunk Szepsy István, a Királyudvar és Demeter Zoltán borainak összefüggéseiről, majd rákérdez, hogy Somló ehhez képest milyen, mert legközelebb azokból vinne, akkor van, hogy pár percre elvesztem a hitem a magyar fogyasztóban. Ám legyen Demeter Endrének igaza.
Nagyobb fájdalom persze, hogy szignifikáns figyelem külföldön nemhogy a Kékfrankosnak, a Kadarkának, vagy a feljebb fölvázolt dél-pannon jelenségnek, de még a Furmintnak, sőt talán Tokajnak sem nagyon jut. Ez bizonyára a fő borfogyasztó országok étkezési szokásaival is összefügg. A gasztronómia egyre tudatosabb iparággá kezd válni. Michelin-csillag, sztár sommelier, molekuláris gasztronómia stb. A főbb ételek, főbb bortípusokat kívánnak meg. Az angol(szász)ok sok marhahúst, steaket esznek, ehhez nyilván inkább a bordói stílust követő vörösek passzolnak, fehérboraink viszont a legkevésbé, legyenek akármilyen sokfélék is.
Borexport
Most számos nagy bortermelő ország számára fordulópont jön el. Kicsit átrendeződnek a piacok; Kína kétségtelenül fontos borpiaci szereplővé lépett elő, méghozzá mindjárt többféle szerepkörben is. Bordeaux egyértelműen Kelet-Ázsiára összpontosít most, de bizonyára nem csak erre a borvidékre igaz ez, ami pedig nekünk is jól jöhet. A feneketlen kínai zsákba zúduló borok, melyek eddig mondjuk brit vagy észak-európai értékesítési csatornákon kerültek eladásra. Lehet hogy kellő teret adhatnak át végre új, akár középkelet-európai borvidékek számára is.
Az aszú az egyik legjobban eltartható bor a világon. Ha tekintetbe vesszük, hogy a bor lassan jegyzett jószággá kezd válni a tőzsdéken, és a komoly gyűjtők lassan tényleges befektetésként kezdik értelmezni értékes kollekciójukat, akkor a tokaji boroknak bőven lenne keresnivalója az efféle trezor-központú vérkeringésben.
Ehhez kapcsolódó tartalom:
forrás: tancolomedve.hu